Pálca és kard avagy...élet a varázsvilág ölelésében

- Akkor szokj hozzá a kérdésekhez. Különben meg nem hiszem, hogy a korábbi barátaid, szerelmeid nem faggattak. Elvégre... ők csak tudtak a dologról, nem? Vagy nem is mondtad el nekik? *Kifelé sétál a folyosón, előrefele néz - nem mondhatni, hogy kifejezetten kerülné Drew tekintetét, de nem is néz rá túl gyakran.* - Nem is azt vártam, hogy térdre ess előttem, hogy mennyire a vérem fanatikusa vagy, vagy mondjuk nekilökj a falnak és minden cseppet kiszívj belőlem... *Elharapja a "csak"-ot a mondat végén, és odakint lelassít egy kicsit, elmerengve, hogy miféle tömegközlekedéssel kéne hazakerülni.*

- Ummm, emberekkel ritkábban kerültem úgy közeli kapcsolatba, hogy erre került volna a szó. Sok helyen éltünk már, több vámpírral, ők meg ugye ilyesmiket nem kérdeznek. Általában... nem, nem igazán volt olyan, akivel olyan közel kerültünk volna egymáshoz, hogy kérdezgetésre került volna sor. *Magyaráz, majd sétál Bren mellett, ő azért egyértelműen gyakrabban néz a fiúra, figyeli. Persze azért maga elé is, hogy ne lökjön fel senkit, meg ne menjen senkinek... de azért az iskola előtt a nagy Bren-figyelésben megbotlik a saját lábában, és szépen fenéken lecsúszik a pár lépcsőn. Nagy kétszáz éves vámpír nesze neked.* - Au. *Közli, miközben feltápászkodik, és Brenre néz.* - Gondolom nincs esélye, hogy ezt nem láttad, és megőrizhetem a maradék méltóságomat előtted.

- Szóval gondolom nekem sem mondtad volna el. *Vonja le a következtetést - elvégre ha más emberrel nem került olyan kapcsolatba, miért lett volna ő az első? Oldalba is löki Drewt, egy halvány mosollyal, jelezve, hogy igazán nem gond. Elvégre nem várhatja el, hogy egy kétszáz éves vámpírnak pont ő legyen különleges. Mikor aztán Drew megbotlik a saját lábában, reflexből kap utána, de már nem tudja megtartani. Először aggódva pislog, de látván, hogy a fiúnak nincs baja, kuncog.* - Jól látod, valóban nincs esélye. Na gyere, nehogy összetörd magad. *Odanyújtja a kezét, hogy segítsen feltápászkodni, majd szépen felszállnak valami tömegközlekedő eszközre, ami hazaviszi őket Brenékhez. Ott hamar rájön, hogy Aisling házon kívül van, így megvonja a vállát, és felsétál a szobájába letenni a táskáját. Alighanem Drew-val a nyomában, persze, így int az ágy felé.* - Ülj le nyugodtan. Vagy már mennél?

- Nem tudom. Sok mindentől függ. Hogy mennyire kerülünk egymáshoz közel. De hát... ezt már sose tudjuk meg. Talán elmondtam volna előbb-utóbb. Talán másképp derül ki. *Mondja, és az oldalbabökésre kicsit értetlenül pislog. Miért ne lenne különleges? Ismerjük a Doktor véleményét is. Ő kicsit sokkal több, mint kétszáz, és mégis mindenki különleges neki. Jó, a Doktor nem embervéren él... aztán ugye elterül, elfogadja Bren kezét, hogy felsegítse, majd ugye meg is érkeznek hozzájuk. Idegen ház, de hát Bren behívja. Legalábbis remélhetőleg. Ugyanis ha nem mondja, hogy bemehet, akkor szerencsétlenül, hatalmas kék szemekkel pislog rá, mert nem léphet be hívás nélkül. Ha ez megtörtént, akkor felsétál, és az engedélyt kapva le is ül Brenhez.* - Nem sietek sehova.

*Persze, csakhogy ha mindenki különleges, akkor a különleges válik átlagossá, és megintcsak nem lóg ki senki, tehát senki nem különleges. Mikor megérkeznek hozzájuk, eszébe sem jut behívni a másikat, így elég értetlenül pislog, mikor az szerencsétlenül néz rá. Aztán hirtelen leesik neki, a homlokára csap, felnevet, és még a kezét is kinyújtja Drew felé, hogy behúzza az ajtón.* - Gyere, te... szerencsétlen, nagyranőtt szúnyog... gyere be. Hozzánk bármikor bejöhetsz. *Így ha Drew nem engedi el, kézenfogva vezeti fel a szobájába, és csak ott húzza vissza a kezét, majd ő maga is leül az ágyra, miután letette a táskát.* - És nem macerás állandóan kitörölni az emlékeket? Meg... hogy harapsz meg úgy valakit, hogy nem hagysz sebet?

*Doctor Whotól elkanyarodtunk a Hihetetlen családig, no de sebaj. A lényeg az ugyanaz. Így hát akkor, amikor Bren először nem hívja be, akkor hatalmas szemekkel néz, aztán amikor megkapja az engedélyt, szépen be is sétál, kicsit morogva.* - Denevérnek hívtak már. Vérszopónak is. Még piócának is, pedig nem vízben vadászok. Speciel szúnyognak még nem. Csak ne akarj lecsapni. Az nem vicces. Bár én hímnemű vagyok, és a hímnemű szúnyogok nem is szívnak vért... *Magyaráz, majd ugye leül, és hátratámaszkodik a karjaira. És újabb kérdés, persze.* - Macerásnak nem macerás, ennyi idő után, már könnyen megy. És nem sebzem fel annyira a bőrüket... és a saját harapásom nyomát el tudom tüntetni róluk. És rendesen eszem, nem kenek össze mindent vele. *Kuncog kicsit a végén.*

- Igaz. Akkor felőlem maradhatsz denevér is, ha szeretnéd. *Mondja, miközben csakazértis gyengéden fejbekólintja Drewt, lecsapásként. Majd már az ágyon ülnek, és még mindig nem hagyja abba a kérdéseit. Drew mellett térdel, az egyik oldalán.* - És mi alapján választod ki, hogy kikből... táplálkozol? Az én emlékeimet is kitörölnéd róla? *Halványan elmosolyodik arra, hogy Drew rendesen eszik, és összeborzolja a haját.* - Ezt általában páréves korban tanítják, kétszáz évesen már igazán illik rendesen enni. *A keze csendesen ott marad, Drew fején, ujjaival a tincsei között.*

- A denevér menő. A kisegerek is pilóták akarnak lenni, ha megnőnek. És így lesznek a denevérek. *Mondja, bólogatva, más kérdés, hogy ő annyira nem jó a fapofával-adjunk-elő-hülyeségeket dologban, mint khm mások, egyesek. De akkor is, kétszáz éves, ne tessék vele vitázni a világ dolgairól. Na.* - Mi alapján... igazából az alapján, hogy mikor van alkalom rá. Más faktor nem igazán játszik bele. Téged... miért tenném? Megmondtam, hogy nem bántalak. *Igen, nem érti, miért van ez a kérdés, amikor ő nem tervezi, hogy most Bren véréből igyon.* - Jóóó, késsel-villával egy dolog, én azért másképp eszem. *Vigyorodik el, pláne, hogy Bren keze a tincsei között van.*

*Felnevet az egerek és a denevérek kapcsolatára, és hirtelen átöleli Drewt, röviden, szorosan. Aztán elhúzódik, és a hajborzolásig nem ér hozzá többet.* - A bántás az lenne, ha megölnél. *Megcsóválja a fejét, majd felnevet, és ugyebár Drew haját is összeborzolja.* - Vicces lenne késsel-villával vért enni... De... Akkor is volt már elég időd megtanulni szépen enni, mostmár igazán illik. *Visszahúzza a kezét, végigsimítva még egyszer Drew fején, és elgondolkozva nézi, majd kibukik belőle egy kérdés.* - Nagyon fáj? Mármint... nem belőled isznak, így nem tudom, mennyire tudod, de...

*Amikor Bren megöleli, automatikusan ölel vissza, szorosan, persze azért relatíve szorosan. Ahhoz képest, amire képes, egyáltalán nem szoros. No de nem is lenne túlzottan vicces ha megropogtatná Brent, ugye. Szóóóval, csak emberi mércével szorongatja vissza. Arra, hogy csak az lenne bántás, ingatja a fejét.* - Nem csak az bántás, ha megölsz valakit. *Mondja, majd amikor még egyszer végigsimít Bren a fején, akkor macskamód beletörleszkedik a kezének érintésébe. Macskavámpír. Vámpírmacska. Vámpírmacskaszőkeherceg. Valami olyasmi. A kérdésre picit meglepődik, láthatóan.* - Öhm... hát engem régen haraptak már meg, de... annyira... nem fáj. Sőt. Persze nem éppen a legkellemesebb, ahogy megharapnak, meg veszítesz a véredből, de... taláán... sikítozni nem szoktak. De lehet, hogy csak sokkot kapnak.

- Persze... egy kicsit lesarkítottam, nem csak az öléssel lehet bántani, de... egy "egyszerű" harapás, ami utána meg sem marad, és semmilyen maradandó kárt vagy változást nem okoz bennem... az nem bántás. Mármint szerintem. Sőt. *Megrázza a fejét, és láthatóan zavart, de hogy csak azért, mert nem tudja rendesen kifejezni magát, vagy más miatt... az egyelőre rejtély. Amikor Drew macskaként bújik a kezéhez, elmosolyodik, majd felnevet arra a lehetőségre, hogy talán csak sokkot kaptak. Viszont szóban nem reagál semmit, csak... mintha gyűjtögetné az erejét valamihez. Mélyeket lélegzik, egy ideig csendben néz maga elé, majd felpillant Drewra.* - És ha én ajánlanám fel? Sőt... felajánlom.

- Már akinek. Lehet, hogy az áldozataim nagy része kiakadna, hogy vérbanknak használtam. Az engedélyük nélkül. Meg azért mondom... vérnyomás mélybe, szédülés, ilyesmi előfordul. No meg vannak olyan vámpírok, akik nem ilyen... kegyesek, mondhatni. *Mondja, picit vállat vonva. Érzékeli, hogy Bren habozik, mire picit félrehajtja a fejét, úgy figyeli, hogy na most miről is van szó. Aztán meghallja a kérdést, az ajánlatot... és Drew abban a pillanatban mozdul, már ott sincs az ágyon, hanem a szoba másik felében áll, döbbenten nézve Brenre.* - Tessék...? *Kérdezi, egyik kezével belekapaszkodva valami a közelében lévő bútordarabba... székbe, asztalba, szekrénybe, akármibe.* - Ez most... *Majd hirtelen megrázza a fejét.* - Nem. Most nem. Később, talán, semmiképp sem... túl korai. Túl. Ne kérd tőlem. Most még ne. Kérj meg később. *Mondja, szabad kezével beletúrva a hajába.*

- Jó, persze, biztosan kiakadnának... de az az enyhe szédülés akkor sem annyira komoly. És igen, ők bántanak. Te viszont nem, és tudom jól, hogy sosem bántanál. *Bátorítóan mosolyog Drewra, majd nagy nehezen kiböki az ajánlatát... de nem lesz jó vége. Összerezzen, mikor Drew egy pillanat alatt tűnik el mellőle, akkor ő is visszahúzódik, egészen a falhoz, és védekezően bugyolálja be magát a takaróba.* - Korai? Miért, a többieknek szerelmet vallasz előtte? *Kissé idegesen nevet, majd megrázza a fejét. Egészen az orráig felhúzza a takarót, behunyja a szemeit, és alig hallatszik a dünnyögése.* - Nem arra kértelek, hogy változtass vámpírrá, és tégy örökifjú szeretőddé akivel aztán az idők végezetéig együtt maradsz. Mindegy. Értettem, ha nem akarod, akkor nem.

- Nem bántalak bizony. *Jegyzi meg, majd ugye Bren ajánlata, aminek következtében ketten a szoba két felébe kerülnek. Nézi, ahogy a sötét hajú fiú bebugyolálja magát a takaróba, és azért láthatóan gondban van vámpírunk, és a kérdésre vadul megrázza a fejét.* - Épp ellenkezőleg. A többieket nem ismerem. Látom őket, elintézem a dolgot, ott sem vagyok. Téged ismerlek. Te... Te nem vagy idegen. *Mondja kicsit sután.* - Mindig is igyekszem kerülni azokat, akikhez személyesen kötődök, hogy őket ne használjam... erre. Ráadásul pláne veled nem akarom, hogy azt hidd, hogy... csak arra kellenél.

*Bizony. Mert mindenki tudja, hogy a takaró a legjobb pajzs. Amikor a szörny bemászik az ablakon a szobába, akkor is az az első gondolata, hogy "a francba, azt az embert ott nem bánthatom, takaró van rajta". Meg a baltás gyilkosnak is. Akkor is, ha láncfűrésszel van. És a gonosz, csúnya vámpírok ellen is megvéd... még jó, hogy olyanok jelenleg nem tartózkodnak a közelben. Bren hallgatja Drew szavait, majd hirtelen kinyitja a szemeit, és leengedi az arca elől a takarót.* - Te normális vagy? *Csúszik ki a száján a kérdés, majd megrázza a fejét.* - Sosem gondolnám, hogy csak erre kellek neked. Pláne, hogy én ajánlottam fel. Ha erre kellenék, akkor te már rég felhoztad volna, nem? *Kis szünetet tart, és közelebb húzódik az ágy széléhez.* - Mondom. Ha nem szeretnéd, akkor nem, ennyi. De sosem gondolnék ilyen hülyeséget. Egyáltalán nem érzem úgy, hogy használnál.