Pálca és kard avagy...élet a varázsvilág ölelésében

*Halk, lassú koppanásokkal ér pergament a penna, ahogyan Jack finom, könnyed mozdulatokkal vezényli az írószerszámot. Lehet, hogy régimódi, de valahogy megszokta ezt a stílust, és nem szívesen tér el tőle. Majd ha esetleg úgy dönt, hogy nyomtatásba adja a művét, akkor a nyomdászok majd dolgoznak vele. Ő minden esetre egészen mélyen elmerül a munkában. Bal kezében pedig egy kissé megsárgult lapó könyvet tart, szürke szemei azon nyugszanak.
Ahogy az árnyak megmozdulnak, szeme vörösen villan meg, aztán ahogy az avar illatát érzi meg, visszamélyed a könyvbe, legalábbis látszatra. Ahogy az ujjak a tarkójához érnek, halvány mosoly kúszik az arcára, a penna megáll a levegőben, a fiú pedig lassú, elegáns, nyugodt mozdulattal engedi le a könyvet az ölébe, de nem csukja be.*
-Nocsak, nocsak, kit sodort erre a Temze? *nem fordul a lány felé, hangja mégis érezhetően neki szól.*
-Megkínálhatlak esetleg egy teával? *hangja ez úttal a lány elméjében szólal meg, szemeiben játékos, hideg fény csillog, de még mindig nem fordul felé. Élvezi annak érintését, és közben azon gondolkozik, mikor is volt ez a régen..*

*Ahogy az elméjében csendül a szó, Jana ajkaira ragadozó vigyor kúszik, és a válasz ennek megfelelően némán, a fiú...vagy inkább férfi agyában csendül.
- Elfogadom. Mindig isteni teát főztél.
*Az ujjai azonban nem lebbennek le a fehér bőrről. Inkább tovább siklanak, és a haj mélyére hatolna, éppen hogy érintve a hajszálak tövét. Mintha csak olvasna a másik gondolataiban, mondja ki annak gondolatát. Gondolat olvasás? Dehogy is. A hosszú életű fajok sajátja, hogy elfelejtik az idő sodrának követését. Ők csak állnak egy sziklaszirten, és figyelik az alant zúgó vad folyamot. Hát még azok, akik az Idősárkány Kegyelméből több életet élhettek le, mint a fekete hajú nő. A feudális Japán idejében töltött évei tán még jobban elmosták az időt, mint azt bárki gondolná az alig húsznak kinéző nőtől.
- Száz éve láttalak? Vagy csak tíz... néha már annyira... homályos...
* Sóhajt...persze csak az elmében elhangzó módon. Az ajkain kellemes mosollyá szelídül a ragadozó vigyor. Majd az ujjak tánca is lassan alább hagy, és hátrébb lép egy párat.
Öltözéke mint általában... bőrnadrág, fűző, katana, bakancs. Azonban a hiénája most sehol sem látszik. A szemei viszont két színben fénylenek. Egy borostyánsárga, mint Lagmarnak, és egy smaragdzöld.

*Meg sem lepődik a válaszként felcsendülő hangon az elméjében, azonban nem mozdul egy cseppet sem, egészen addig, amíg a kellemes érintés alább nem marad. Ahogy Jana hátrébb lép, ő lassan leteszi a könyvet az íróasztalra, majd szokásos ünnepélyességgel kel fel a székéből, és lassú, szinte sikló mozdulattal, léptekkel sétál át a szobán, elhaladva a kandalló előtt, amiben persze ropog a mesterséges tűz. Két 20 év körüli ifjú, akik igazából már sokkal régebben koptatják ezt a földet. Bár Jack talán még csak 19-nek fest, hála az öröklét átkának, amit birtokol. Bőre sápatag, ahogy a kandalló előtt elsétál, egy kis egészségesnek mondható színt kap a lángok pirosságának köszönhetőek, majd megfordul, Jana felé, és kezével finoman int, hogy foglaljon helyet. Most is, mint mindig, elegáns, angolos öltözéket visel. Fekete nadrág, fehér ing, fekete öltöny. Az ingjének felső pár gombja kigombolva, ez jelzi csak, hogy idehaza van. Miközben a lányt hellyel kínálja a foteleknél, a külső szobából egy házimanó siet elő egy nagy kanna gőzölgő teával.*
-Remélem az ízlésed a régi, ha már a tekinteted nem teljesen. *szája sarkában halvány félmosoly suhan át, de csak az idő tört részéig. Nemhiába, még mindig nem egy életvidám figura, továbbra is az a hideg alak maradt, aki mindig is volt. Ezen átsuhanó félmosolyok a lánynak tudhatóak be, de még így is cinkosak, sunyik, és ördögiek. Ő azonban nem vicsorog, annál nagyobb úr, a ragadozót sikerült az alatt a pár száz év alatt leküzdenie. Ennyire legalábbis.*
-Mesélj, mi hír a messzeségben, és minek köszönhetem jelenléted? Már kezdtem azt hinni, hogy elfelejtettél. *hangjában enyhe vádat is ki lehet venni, miközben, ha a lány leült, ő maga is helyet foglal, és egy könnyed mozdulattal tölt előbb Janának, majd magának teát, és óvatosan belekortyol saját csészéjébe.*

*Azon meg sem lepődne a lány, hogy a fiú ennyire ünnepélyes... ennyire... úri. Hiába. Kettejük közül mindig is Jana volt a... szakadt ribanc stílusa, míg a fiú a slamposan elegáns... majd a kifogástalanul elegáns. A lány pedig... igaz, hogy tud úgy öltözni mint szépnagyanyja... a hírhedt Báthory Vérúrő. Azonban mégis jobban szeret kényelmes ruhákban járni, ami az ő esetében nem más, mint a kihívó, testhezálló, könnyű mozgást biztosító darabok.
A tekintetére való utalásra csak megvonja a vállát.
- Nehéz egy hiénával repülni. Ezért ilyenkor visszahívom. Aztán amikor úgy van...
*A szeme lassan zöldülni kezd, és mellette árnyakból egy jókora kutyaféle jelenik meg, aki amint materializálódik, rá pillant Jackre, és megszólal kissé reszelős hangján.
- Ahoy Kaptány. Rég láttalak.
*Azzal csak ledobja magát Jana fotelja mellé, ahova időközben a nő is leül.
- Mi a baj a tekintetemmel? Vagy csak erre gondoltál?
*Kérdi naiv ártatlansággal.
- Hát... a messzeségben nem tudom mi újság. Régen voltam Nihonban. Mostanság Skóciában dekkolok. Tudod... megkaptam a Roxfortot, ahogy mindig is akartam.
*Majd elveszi a teát, és belekortyol. Ízlelgeti egy jó darabig.
- Isteni... még mindig imádom. Ezért a teáért... dimenziókon is érdemes átutazni...
* Sóhajt egyet, majd csak mélyre süpped a fotelben.
- Elfelejteni téged? Ne viccelj. Az képtelenség. Ezt a szürke szempárt? Neeeeeem.
*Mondja egy huncut, kihívó mosollyal.

*Mindig is londoni, angliai úri fiú volt, úgyhogy neki ez a kényelmes. Igazából mióta hozzászokott, azóta így jár. Ráadásul ebben a városban.. valahogy a múlt árnyai közelebb állnak hozzá, mint bármi más. A jelen kor divatja neki nem kényelmes. Noha szellemileg friss, a ruhatára megmaradt réginek, de mégsem annyira ezerévesnek. Egyszerű ing, egyszerű öltöny, egyszerű nadrág, mintha csak színházba menne, vagy kiállításra. Figyeli a lány tekintetét, majd a hiénára pillant, és aprót biccent.*
-Nem tudtam, mi hiányzik az estémből. *megemeli tekintetét, ahogy a hiéna tappancsaira téved tekintete, mintha ellenőrizni akarná, hogy nem koszos-e, de szerencsére Jana utazásai során a hiéna jó mélyen van, így nem kell attól tartania, hogy összekoszolja a szőnyeget. Bár ez is talán csak azért zavarja, mert régen foagdott.. bárkit is.. Leül a fotelbe, és belső magabiztossággal, és valami kellemes melegség érzettel figyeli a lányt, és hallgatja annak szavait. Egy ideig nem is válaszol, csak figyeli, és hallgatja a bókokat.*
-Úgy tűnik, mégsem elég jó. *belekortyol a teába, szünetet tart, jelentősségteljesen pillant a lányra, mintha meg sem érintené annak viselkedése, és semmit nem mozdítana meg benne. Pedig ez egyáltalán nincs így.*
-Fáradtnak tűnsz. Ennyire sok dolgod lett az iskolával? Vagy van valami a mélyén? *érzi, hogy a lány nem véletlenül van itt, csak arra nem jött még rá, hogy minek köszönheti ezt a bizonyos látogatást. Azt reméli, hogy nincsen semmi komolyabb baj, de nem fog rákérdezni. Még akár az is lehet, hogy ez csak egy békés, baráti látogatás. Arra, hogy őt nem lehet elfelejteni, csak nézi a lányt, hideg, vesébe látó pillantással, majd lassan belekortyol a teájába, és lassú mozdulattal engedi le az ölébe.*
-Hallgatlak.

*Jack vesébe látó vámpírisztukus pillantása. Már akkor is ilyen volt, amikor még köze sem volt az örök élethez. És csak kereste azt. De ezt már volt ideje megszokni a lánynak. Lagmar tappancsaira vetett pillantás mint arra Jack is hamar rájön, hasztalan. A hiéna lábai tiszták, mint a frissen esett hó. Ahogy a lány bakancsa is. Az árnyak nem koszolódnak. Márpedig ezt az utazást megtanulta japánban az Oniktól a lány. Árnyaktól árnyakig. Akár a világ másik végén is van az az árnyék... akár csak a következő sarkon. A távolság nem lényeg. Jana lenyúl a fotel mellé, és Lagmar fejét vakarja meg két-három mozdulattal. Majd csak újat kortyol a teából.
- Fáradt? Tudod... az ördög nem alszik. Ezért vagyok kialvatlan.
*Mosolyodik el ismét. Vagy talán el sem tűnik az arcáról a kedves-kellemes mosoly. Figyeli a fiút... majd csak a teájára pillant éppen.
- Csak nem hiányoztam? Nocsak... a hideg halott szívben is lobog valami? Vagy csak ilyen hűvösek az éjszakáid?
*Kérdi búgó hangon, szemtelen macska mosollyal.
- Ha így van, akkor... igazán küldhettél volna egy impet, hogy keressen meg. És akkor jöttem volna.
*Felpillant a teából.
- Túl sok gondom nincs. Jó persze... a szokásos gonosz sötétvarázslók, meg az ő kompániájuk... meg egy "ifjú kiválasztott"... meg hasonló hadoválások... meg az iskola vezetése... satöbbi. De tényleg nagyrészt csak ennyi.
*Mondja mosolyogva.
- Igazából nem ezek miatt jöttem. Hanem csak... úgy... Én vagyok a falra festett ördög, aki megjelenik. Igaz, hogy sehol egy idéző kör... de... azért csak felskiccelsz egyet a kedvemért nem?

*Finoman oldalrabiccenti a fejét, mikor elhangzik az "ördög nem alszik" mondat, mintha még kétkedő tekintetet is vetne a lányra, majd csak belekortyol a teájába.*
-Nem tudtam, hogy szintet léptél. *hallatszódik a hang ismételten a leányzó fejében. Aztán a következő szavakra a fiú megdermed, és a kandallóban ropogó tűz is megrezzen, mintha szél söpörne végig rajta, pedig a szobában nincs huzat, és máshol sem réezni légmozgást. Csak a kandallóban vetnek táncot a lángok, aztán, ahogy jött, el is múilk a furcsa láng-tánc. Jack pedig tovább kortyol teájából, majd az üres csészét az asztalra teszi le, és hátradől a székében.*
-Ne kételkedj a sármomban, légy oly jó. Tudom, hogy hűvös és hideg az idő Londonban, de nem vagyok berozsdásodva. *emeli meg egyik szemöldökét, miközben karjait összefonja maga előptt. Igen, érezhetően sérti a puszta feltételezés is. Bár azt maga sem tudja, hogy mi sérti jobban: hogy érzelmeket feltételeznek neki, vagy az, hogy megkérdőjelezik a sármját, és azt, nem tud bármikor meleget teremteni magának. Akárhogy. Arra, hogy miért nem küldött egy impet, hogy Jana eljöjjön hozzá, még a szeme se rebben. Nem szokott senki után futni, igazából remekül elvan magában, egyedül. És hozzá an ahhoz is szokva, hogy őt szokták felkeresni. És az örökléthez viszonyítva nem is kellett sokat várnia.. Inkább hallgatja a lány történeteit, mesélését, majd szemöldökei felszaladnak, kezeit leengedi az ölébe, és kinyújtja lábait.*
-Ahogy elhallgatom, inkább te voltál az, akinek hiányoztam. *hangja kifejezetten sejtelmesen, hidegen cseng bele a szobába, majd jobb kezével finoman int, és az egyik falon végiggördül az eddig feltekert szőnyeg.*
-Amíg vártam, volt egy kis időm. Remélem, megfelel. *toldja hozzá, csak úgy, mellékesen. A fali szőttes, amit letekert, egy ősi japán mintákat idéző idézőkör, amit kifejezetten olyan mintákkal díszítettek, amilyenekkel Jana is találkozhatott a messzeségben, és minden bizonnyal találkozott is. Gyönyörű munka, és igen, a fiú csinálta, a saját két kezével, azt, hogy mennyi idő alatt.. azt inkább hagyjuk.*

- Jóóóóvan na.
*Mondja kissé bosszú macska fújással az ördögös poénra.
- Oké oké... Oni vagyok. Nem közönséges démon... no... így talán ördöggé sem léphetek elő... Bár azért tőled már kaptam meg...legalább a Dögöt egy párszor...
*pillant körbe a szobán, csak hogy egy pillanatra elszakítsa a tekintetét a szürke szempárról. Majd Jack sértett egójára csak végigszalad ismét egy gonoszkás mosoly az arcán.
- Te berozsdásodni? Kétlem. A sármod pedig tagadhatatlan. Elég sok nőt le tudtál venni már a lábáról... így vagy úgy... mert azért ne felejtsük el a vámpírok legendás hipnotikus tekintetét se...
*Mondja elmélázva. Majd amikor a fiú közli, hogy úgy tűnik Janának hiányzott jobban, a lány csak a laza tartásból kicsit összébb rántja magát, és ahogy nyel, talán még a teát is sikerül félre nyelnie, ami köhögésbe fullad.
- Mi...hogy...ekhm... Én...kpfhm....kh...csak a teádért jöttem.
* Majd a pillantását inkább a tekeredő falvédő felé veti, és leteszi a csészéjét, és oda sétál a körhöz.
- Hm... hm... Igen csak pontos. Igen csak szép. De ezek szerint rövidesen én lettem volna megidézve, ha nem jövök?
*Kérdi vissza fordulva.
- Vagy csak... csináltad, időtöltés gyanánt?

-Méghozzá nem is akármilyen.. *toldja még a "dög"höz furcsa szemvillanással. Ahogy a lány leveszi róla a tekintetét, csak akkor veszi észre, hogy végig szemeztek tulajdonképpen. És egy cseppet sem zavarta a lány szeme, tekintete. Mondjuk nem az a fajta ember, akit bármikor is zavarna a másik pillantása, sőt, általában másokat szokta zavarni az ő tekintete. De nyilván nem Janát. A gonoszkás mosolyra csak egy szemvillanás a válasz.*
-Köszönöm, hogy elismered. *és már be is veti azt a bizonyos hipnotikus tekintetet, csak egy kis ideig bűvöli a lányt, majd abba is hagyja.*
-Nekem is kell néha a szórakozás. London elég szürke és unalmas kisváros. *vonja meg a vállait könnyedén, majd hátradől a fotelben. A köhögésre és fuldoklásra feláll a fotelből és a kandalló felé sétál, azon is túl, az egyik ajtót célozza meg.*
-Hát, ha csak ezért jöttél, igazán felesleges volt fáradnod. Ha küldesz egy impet, küldök neked teafüvet. De akár most is adhatok egy dobozzal. *megáll az ajtóban, majd lassan visszafordul, tekintetével a letekert faliszőnyeget figyelve, nem is a lányt, így nem is fordul vissza felé, csak féloldalasan. Végiggondolja, mennyit kutatott, hogy meg tudja tervezni, és mennyi munkát ölt utána bele abba, hogy el is készítse, hányszor kezdte újra.. Elmereng egy kis ideig a vonalakban és formákban, majd a lányra pillant a vállai felett.*
-Mint említettem, unalmas kisváros. Engedelmeddel. *finoman meghajol, és távozik a külső konyhába egy adag teafűért, de nem marad sokáig távol, pár pillanat múlva visszatér, és egy egészen apró dobozzal a kezében jelenik meg. Az, hogy csak unalomból csinálta, persze úgy kamu, ahogy van, de ember a talpán, aki megmondja, Jack Darkfield mikor hazudik és mikor nem.*

» Kérések, Óhajok, Sóhajok. Avagy...panaszláda.