Rosemary Lynburn

Név: Rosemary Letha Lynburn
Becenév: Mary, kivételeseknek Letha
Ház: Mardekár
Származás: Félvér, skót

Magasság: 180 cm. Magassarkú nélkül
Hajszín: Vörösesszőke
Szemszín: Kék
Különleges ismertetőjegy: Szeplők, általában magassarkú és smink nélkül nem lehet látni.

Háziállat: Eric, a varjú
Pálca: Nyolc és fél hüvelyk, ébenfa, sárkányszív izomhúr

Legendák minden aranyvérű családot öveznek – a legrégiebbekről annyi van, hogy köteteket lehetne megtölteni velük.
Legyen szó arról, hogy az első Black állítólag anya és apa nélkül született, csak kisétált az erdőből, mágiától izzó szemekkel, vagy arról, hogy a Malfoyok felmenői között vámpírok vannak, bármilyen mágikus módon, vagy arról, hogy 1789-ben Julius Weasley puszta kézzel ölt meg egy sárkányt.
A legendáknak változó a valóságtartalma – hol igazak, hol alaptalanok, hol mindkettő, de ezeket nehéz bizonyítani. Talán csak maguk a családok tudják az igazságot.
Talán ők maguk sem.
A Lynburn család se kivétel.
Elég sok legenda övezi őket is – kezdve arról, hogy régen Marcus Lynburn bezárta egyetlen lányát az Arany Toronyba, ami a kúria mellett állt (aminek a neve szintén legendában van megmagyarázva, hiszen szürkék a falai kívülről, nem arany), és hogy elvileg innen ered a muglik meséje a toronyba zárt királylányról. Vagy ott a történet a Tükörről, a tóról ami a birtokukon van, aminek az aljára, a legenda szerint, a legméltóbbak leereszkedhetnek mindenféle mágikus segítség nélkül, és felszabadulhat bennük az ősi Lynburn mágia.
Ó igen.
Az ősi Lynburn mágia.
A leginkább elterjedt legenda viszont nem egy konkrét személyhez, vagy épülethez köthető, hanem az egész család múltjához.
Legendák szerint a közeli, kis mugli falu valamikor réges-régen tudott a Lynburnök mágiájáról, és uraikként tisztelték a mágusokat akik ott éltek. És hogy hűségüket bizonyítsák, valamikor emberáldozatokat mutattak be a családnak, akik ettől különleges hatalomra tettek szert.
Természetesen ennek semmi nyoma nincs a történelemkönyvekben, sehol, és az sem bizonyosodott még be, hogy a Lynburn család tagjai valamilyen ritka mágiával bírnának.
De persze, a legendák már csak ilyenek.

- Lynburn, Rosemary.
A tekintetek rávillantak ahogy a Süveghez sétált, ez a tipikus aranyvérű-méregetés volt, valahányszor aranyvérű családok neve hangzott el, és a sápadt vörösesszőke hajú lány határozott léptekkel sietett a süveghez.
Lynburn vagy mondta a nagyanyja, szokatlanul komolyan és ezt nem szabad, hogy elfelejtse bárki is. Legkevésbé te.
„Mardekár!”

Igen hamar megtanulta, hogy igazából a fiúhálóban nyugodtabban tanulhat, mint Pansy Parkinson mellett. A folyosókon ők sem hagytak neki nyugtot, de a hálóteremben egyértelműen Draco Malfoy volt az úr.
(És Lucius Malfoy megmondta a fiának, hogy nem tanácsos a Lynburnok rossz oldalára kerülni.)

Hermione Grangernek abban segített először, amikor a lány nem ért el egy magasan lévő könyvet.
Pár órával később hallotta, ahogy a Weasley fiú háborog, hogy na de Hermione, ő Mardekáros, a lány pedig visszadörrent rá.
Rosemary nem tudott visszatartani egy apró mosolyt, amikor ezt meghallotta.

- Feleslegesen hőbörögsz, Draco.
Egy sóhajjal mondta neki másodév végén, miközben a szőke fiú dühösen levelet körmölt az apjának.
- Dumbledore ha azt akarja, hogy a Griffendél nyerje meg a házkupát, akkor arra is kétszáz pontot fog adni, ha Potter levegőt vesz. És ez ellen apád se tehet mit.
Draco felnézett rá, felvonva a szemöldökét.
- És a tiéd?
- Kösz, hogy mindenhatónak hiszel minket, de nem vagyunk azok.

Harmadéves korában még magasabbra nőtt, egyre nőiesedett, egyre többek tekintete akadt meg rajta.
Festette az arcát, mint a harcosok, akik háborúba mennek, és úgy is viselte a sminkjét, felszegett fejjel, és nem volt, aki útjába állt volna, sem a folyosókon, sem már a hálókörletben.

- Szóval… te nem hiszed, hogy én dobtam be a nevem a serlegbe?
Rosemary megforgatta a szemeit, lábait lógatva a fáról.
- Annyira azért nem vagy kemény gyerek, Potter, hogy kijátszd Dumbledore védelmeit.

A Karácsonyi Bálon aranyszín ruhát viselt, haját leengedve, magas sarkú cipőben, és ő maga olyan volt, mint az Arany Torony.

Ujjai bilincsként záródtak Draco csuklói köré, hosszú körmei szinte belemélyedtek.
- Hülye vagy? – sziszegte Draco, körbepislogva.
- Ezt kérdezem én is.
- Nincs is ott semmi, Letha.
- Még. Egyelőre. Igazam van?
Csönd, szürke szempár találkozott a halványkékkel.
Csönd.

Szeretett zenét hallgatni reggel, smink közben, fülébe dübörgött, és így nem figyelt.
Nem figyelt, miközben a szemét húzta ki, dudorászott, és nem figyelt, hogy Pansy Parkinson mögé lopakodott, és meglökte.

A többiek a Mardekár klubhelyiségben csak a sikolyt hallották.
Aztán egy másikat.
Pansy Parkinson szinte leesett a lépcsőn, ahogy a lángoló varjak követték, rikoltozva.
Lángoló? Nem… lángvarjak.
Pansy továbbra is sikoltott, próbált elmenekülni, és a lépcső tetején csak ott állt Rosemary, fél szemét eltakarta a kezével, ujjai közül szivárgott a vér.
Ép szemében viszont egyáltalán nem volt könyörület.