A díszes teremben az egyik falnál felállított, szépen faragott trónusban a hosszú hajú férfi lassan emelte fel lángoló kék tekintetét.
Az emelvény lépcsőjén hanyag eleganciával üldögélő nő felpillantott rá. Sárga szemei kán lángot vetettek, ahogy körbe pillantott. Ujjai végén a körmök hegyesre reszelve szinte gyilkolásra lettek képezve. Testét laza páncél fedte. A trónuson hanyag eleganciával üldögélő férfi egy bőrkabátot viselt. Ahogy meg-megmozdult a ruha furcsa, pergő hangot hallatott. Mintha csak pikkelyekből lett volna összerakva.
A terem végében két másik alak bontakozott ki. Egy csinosnak mondható nő, és egy férfi, akinek arca egyik fele fiatal és jóképű, míg másik egy aggastyán vonásait viselte. A nő egyetlen szépséghibája a kampós orr volt… és talán a madárszerűen görbülő ujjak voltak. A felemás arcú férfi szólalt meg.*
- És… akkor most mi lesz?
A mondatát mindenkinek szánta. A hangszín érdektelen volt. Fakó. Holott mindannyian tudták, hogy ez nem így van. A horgas orrú nő felnevetett. Szinte vijjogott. Ám a választ a trónuson üldögélő férfi adta meg. *
- Mi lenne? Ssemmi. Várunk, hátha egysszer sszükség lessz ránk. Ki tudja.
*Az előtte üldögélő nő lassan feltápászkodott. Az ízelt páncél halkan surrogott, ahogy körbe sétált a termen. Végig pillantott a rengeteg zászlón, ami már-már befedte a körterem falát. A hatalmas kandalló ontotta magából a meleget akkor is, amikor elhaladt mellette.
Lassan a kékszemű férfi is feltápászkodott a trónusról. Kabátja pergő-zizegő hangja szinte az esőt idézte mindenki eszébe. Lassan a terem közepén elhelyezett fekete kőtál felé sétált, majd belemerítette a kezét. A víz vibrálni kezdett, majd egy kontinenst mutatott. Az erdők lombján a szél motozott lágyan. Máshol az eső szemerkélt egykedvűen, a piros cserepeket kopogtatva a városok házain. Itt-ott nyulak ugrándoztak, rókafiak kergették egymást játékosan. Az azúrkék szemek végigpásztázták a birodalom minden zegét-zugát.
- Talán majd egyszer…
*Mondta ki halkan, és megfogta a páncélos nő kezét, amint az közel ért hozzá.
Lassan mintha egy lökéshullám indult volna el a területen. Amerre elhaladt megdermedt az idő.
A levelek megálltak a levegő lökése közben. Az esőcseppek milliárdjai fagytak a légbe. A rókafiak egymáson átgördülve dermedtek az örökkévalóságba.
- Mindjárt itt van.
Súgta kellemes hangján a páncélos nő. Ám a kékszemű férfi csak figyelte továbbra is a kőtálat. Majd ismét, ugyan úgy suttogva szólalt meg.*
- Már itt van.
Azzal a lángok tánca az örök végtelenségbe fagyott.*
Tárgy: Az üveghegy szétzúzott szilánkjain túl 
Szer. Okt. 24, 2012 6:23 am
